Farkas a Bükkben

A múlt héten a Bükk északi oldalán, a puha sárban szépen kirajzolódó farkas lábnyomot fényképeztek erdőjáró barátaim. Ebből következik a sokszor feltett kérdés: van farkas a Bükkben?
A válasz röviden: van.
Hosszabban, elég régóta van. 2000-2005 között zajlott a Gödöllői Egyetem kutatóinak a vezetésével egy program, melynek a célja a farkas és a hiúz számának a megbecsülése volt. A végeredmény szerint 6-7 farkas és 3-4 hiúz volt akkor megtelepedve a hegység különböző részein. Azóta szinte minden évben találkozunk farkas nyommal, időnként kölyök nyommal is, tehát szaporulat is van. Előre bocsájtom: nincs okunk félni különösen, ha a természetvédelem és az erdőben való viselkedés normáit, szabályait betartjuk. A farkas az általánosan ismert tévhitekkel ellentétben egy rendkívül pozitív állat. Monogám, családcentrikus, magas szociális érzékenységű és emberkerülő. Tehát ami jó egy ragadozó állatról elmondható az mind benne van a farkasban. Akkor miért alakulhatott ki róla a vérengző, vérszomjas fenevad kép.

Mivel tudjuk, hogy a természeti népek – akik ma is a farkasok közelében élnek – különös tisztelettel viseltetnek ennek a nemes vadnak az irányába, és a magyarok is szent állatként tisztelték a honfoglalás előtt, azért joggal feltételezhetjük, hogy az új vallásnak volt érdeke a farkas befeketítése. Pedig ha messzebbre nézünk vissza az időben, akkor láthatjuk, hogy az első háziasított állat, „az ember legjobb barátja” a kutya a farkasból származik.
Az Ősemberbarlangunkban, hivatalos nevén az Istállós-kői-barlangban már a 30 ezer éves rétegekből került elő olyan lelet, ami a farkasnak a barlanghoz való szoktatására, az ősemberrel való együttvadászásra utal. Tiszteljük tehát a farkasainkat és örüljünk annak hogy újból itt vannak nálunk ezek a különleges, szép és természetesen védett állatok.